Gyűlölet, lenézés, undorító szavak és képzettársítások. Ez a rasszista valóság, amely az internet minden zugából, de még a jobboldali sajtóból is ömlik felénk, ha a hazai cigányságról van szó.

Arról a közösségről nyilatkoznak így, amely a leginkább asszimilálódott és polgárosodottabb valamennyi térségbeli államban élő roma közösségek közül.

A gyűlölet nem teremt mást, mint kizárást, vagy annak tudatát a társadalomból. A kizáródás tudata pedig azonnal azt eredményezi, hogy egy roma fiatal nem a többségi társadalom integráns részeként, hanem azon kívül határozza meg önnön identitását. Ha nem vagyok magyar, akkor csak roma vagyok. Ha roma vagyok, kikkel tartozom egy közösségbe. Mindazokkal, akiket a többség romának bélyegez. Mert sokan nem vallják magukat annak, sok szülőnek semmi köze nincs már felmenőihez, de gyermeküket a többségnek gondolt hangos kisebbség visszataszítja a roma öntudathoz és identitáshoz.

Ezek az önmagukat kirekesztettnek megélő fiatalok aztán egymásra találnak. Felmérik a körülöttük lévő világot, a roma valóságot és sokat-sokat gondolkoznak, hogy merre akkor, ha a többség irányába nem megy? Külön utakat keresnek és találnak és szükségszerűen eljutnak a kitaszítottak sorsközösségtől oda, hogy önmagukat és roma embertársaikat egy nemzetnek, egy szétszórt és egységesülésre vágyó nemzetnek lássák meg. Nem egy integrálódni kívánó kisebbségnek, hanem egy erős, több milliós közösségnek.

Talán valahogy ez így zajlott le a zsidóságnál is. Akkoriban, amikor a polgárosult, magyarul beszélő, magyar identitással rendelkező emberek megérezték az antiszemitizmus támogatottságának tömegessé válását. Azt, hogy politikai erők duzzadanak hatalmasra, ha zászlajukra tűzik a zsidók gyűlöletét.

A népi író, Szabó Zoltán a Cifra Nyomorúság című szociográfiai művében azt írta, hogy egy öreg paraszt szerint az az antiszemita, aki a szükségesnél jobban utálja a zsidókat. Súlyos mondat, elítélendő. Ez volt akkor a magyar valóság. De kiviláglik mögüle az, hogy ez a parasztember még véletlenül sem gondolt volna arra, hogy elpusztítsa az általa zsidónak megismert kisvárosi ügyvédet, falusi orvost vagy a sarki fűszerest. Ez az érzés más volt, mint az iparszerű antiszemitizmus.

És ma nagyon hasonló a helyzet. Mert gyerekkoromban az egyik legjobb barátom cigány volt, de ettől függetlenül az iskolában csúfoltuk a cigányokat, sokszor még azt is, akivel két perccel korábban meghitten játszottam. Ők persze ezért minket jól megvertek és el volt intézve a dolog. A magyar társadalom sohasem volt mentes az előítéletektől. Minden idegent kétkedve fogadtunk besenyőtől jászon, kunon át a zsidóig és a szerecsenig, de valahogy mindig úgy alakult az életünk, hogy békességben, súrlódásokkal ugyan, de békességben tudtunk együtt élni.

Mostanra a helyzet alapvetően megváltozott. A gyűlölet ilyen szintű tobzódása, az, hogy országos jobboldali lapok ordenáré módon cigányoznak, politikai erők fejlődnek a cigányellenesség köré, elvisz minket azon az úton, hogy kialakuljon és megerősödjön egy radikális réteg a roma társadalmon belül, amely mind erősebb lesz, ahogy futnak zátonyra mindazon romák, akik a többségbe való integráció mellett foglalnak állást.

Tudom, hogy ma vad képzettársítás beszélni minderről. Vad, mert egy a nyelvünk, senki sem kérdőjelezi meg nyíltan társadalmunk egységét. Ez a meccs még messze van. A hajdani játékosok még talán nem is tudják, hogy egyszer majd pályára fognak lépni. Talán még meg sem születtek, de ilyen körülmények között történelmi szükségszerűség eljövetelük, küzdelmük és sikerük egy öregedő, önmardosó többségi társadalommal szemben...