Elment talán az utolsó nagy öreg, aki szinte az egész XX. századot, minden borzalmával átélte. Ott voltunk a temetésén.
Kicsit késve érkeztem. Az egész nap rohanás volt, a kisebbik gyereknek a bölcsödét intéztem, a nagyobbiknak évzáró volt a suliban és mivel nálunk mostanában a párom épít karriert, így ezek a dolgok rám, a férfiemberre maradtak.
Szerencsére nem késtünk sokat, tudtunk még venni egy-egy szál piros szegfűt is. Amikor megérkeztünk úgy félezernyi ember állta körül a sírt. Lehettünk volna többen is, de mit csináljunk? Nálunk nem trendi dolog demokraták búcsuztatása.
Persze kint volt Gyurcsány Ferenc, Sólyom László és Szili Katalin is. Nyugodtan, szépen láthattunk mindent. Az idő egy darabig szomorkodott, esett is egy kicsit, aztán amikor eljött a búcsúzás, a koporsó leengedése, halványan a nap is kisütött.
Feri bácsihoz illett ez a temetés, az idő hangulata. Egész élete arról szólt, hogy látta beborulni az eget, hallgatta az ember keltette égzengést, közelről érezte a pusztítás vérszagát, az embertelen eszmék hódítását, majd mindannyiszor megérhette a felszabadulást, a napsugarakat az emberiség történelmében.
Hol van ma az első világháború pokla, ahonnan vert seregeink véres fejjel tértek haza egy megcsonkított hazába? Hol van ma Horthy rendszere, ahonnan egyetlen mondata miatt kellett meneküljön? Hol van ma Hitler birodalmának brutálisan precíz halálgépezete? Hol van ma Sztálin és Rákosi, akik néhány év alatt ezt az országot totálisan szembefordították a szocializmus ügyével? Távol, mind-mind távol van tőlünk. Egyre nehezebben tudjuk megérteni, hogy mit is kell elutasítanunk, mert nem éltünk benne, nem éreztük tarkónkon a halál lehelletét, amelyet az ember ostoba kicsinyessége, gyűlölete keltett.
Mindig voltak emberek, akik sokkal túlélték a történelmi korokat és személyes élményeiket tudták továbbadni az utókornak, aztán ők is elmentek lassan. Nem maradt más utánuk, mint a papírra vetett szavak, az emlékek, amelyekben leírják, hogy miért is nem szabad feledni a szörnyűségeket.
Fejtő Ferenc sokáig volt velünk. A sírnál tán egy kicsit irigykedve is álltunk páran, mert irigylésre méltó egy ilyen hosszú élet, mindvégig fiatalos szellemi frissességben. De elment. Ő is elment. Utána is csak a szavak maradnak, amelyeket leírt vagy kamerába, magnóra mondott. Szerencsére precíz ember volt, egész életében aprólékosan és célratörően fogalmazott. Öröksége tehát könnyen megérthető és ápolható életmű.
A labda immár csak a mi térfelünkön pattog. A feladat egyértelmű. Ezt az örökséget valakiknek ápolnia kell. Ápolni kell a humanista, demokratikus szellemiségű baloldali gondolkodó embertársunk reánk hagyományozott szellemi javait.
Nagy ez a feladat és mi azt érezhetjük, hogy kevesen vagyunk. Mert kevesen dobtunk virágot a sírgödörbe leeresztett koporsóra. Főleg fiatalok voltunk kevesen. A mai huszas, harmincas generációhoz nagyon nehéz eljuttatni egy ízig-vérig demokrata gondolatait. Nemzedékbeli társaink könnyen befogadható ideákra vágynak, nem szeretnek gondolkodni, ezért is népszerű a jobboldali történelem-hamisítok ideológiai katyvasza. Mégis meg kell próbálni a nemzeti progresszió oszthatatlan részének tekinthető "fejtői örökséget" is eljuttatni azokhoz, akik tenni szeretnének azért, hogy ez az ország ne egy befelé forduló, pesszimista közösség legyen, hanem egy nyitott, befogadó demokratikus nemzet.
Eltemettük, aztán eljöttünk. Jó helyre került Fejtő Ferenc. Egy kőhajításnyira nyugszik József Attilától és Táncsics Mihálytól. Elfoglalta méltó helyét a magyar baloldal "apostolai" között. Pihenj békében, hosszú volt az utad!
