Annyit láttunk, hogy a magyar urak csak pöffeszkednek és előbb az oláh és tót, majd a rác parasztot is mellükre ölelik szép számmal. Azt láttuk, hogy bizony ezek a magyarok által lenézett "aljanépek" abban a kincses honban kezdenek többségbe kerülni.
Odáig ment a dolog, hogy egyszer csak magyar urak lovai szimatolták kaftánunkat. A rajtuk lévő nagybajszú büszke férfiak azt mondták, hogy odaát van hely, miért is nem jövünk.
Elindultunk. A társadalom legaljára érkeztünk. Falusi utcák végére száműztek minket, olyan munkákat végeztünk el, amit senki más. Vettük a rongyot, adtuk a cukorkát, a szöget és minden apróságot, amire úrnak és parasztnak szüksége volt. Nem mentünk a házakba és nem erőszakkal vettük el, mégis több és több krajcár maradt a zsebünkbe.
Mindeközben a lovas magyar urak megszóltak minket azért, hogy kaftánt hordunk. A rabbi átkozott ugyan, de levetettük. A rabbi sírt, amikor gyermekünknek nem őseink nyelvét tanítottuk, hanem azt a magyart, amiben neki is érvényesülnie kellett. Jöttünk, mert jöhettünk és általunk lett több az országban a magyar, mint az egyre nyakasabbá váló oláh, tót és rác. Örültünk, hogy hazát találtunk, ahol szorgos munkával tisztes jómódra tehet szert az ember. Nem mulattuk el vagyonunkat, ha kértek adtunk a miénkből. Egy idő után kamatra, mert úgy is volt rá igény. Unokánk már a vallást is elhagyta, a rabbiról már nem is tudtuk, hogy hol lakik, már nem is átkozott minket. Időnként köptek utánunk, minket kiáltottak ki ellenségnek, talán csak azért, mert senki sem merte kimondani, hogy az uralkodó, élősködő nemzeti osztály pár generáció alatt elmulatta ezt az országot.
Orvosok lettünk, ügyvédek, tanárok. Magyar embereket ápoltunk, magyar ügyeket képviseltünk, magyar gyerekeket tanítottunk. Időnként kaptunk egy verést. Akkor rájöttünk, hogy mi talán zsidók lennénk, de gyorsan elfeledtük. Néha olvastunk róla, hogy távoli falvakban zsidókat vádolnak rituális bűncselekmények elkövetésével. Nem ismertük a zsidó szokásokat, nem is foglalkoztunk az ilyen dolgokkal.
Aztán az urak rövid időre leszálltak a lóról, mert elvesztettek egy háborút. Közülünk néhányan, hasonlóan néhány nem zsidó származású magyarhoz, ekkor úgy gondolták, hogy jöhetne egy szebb és jobb világ. Nem jött, mert a lovak visszatértek az urakkal.
Akkor ezek az urak rájöttek, hogy immár nincs rác, tót és oláh probléma, viszont gond van velünk. Azokkal a magyarokkal, akik zsidók voltak az ő megítélésük szerint. Hiába volt generációk igyekezete a beolvadásra. Hiába fordítottunk hátat mindennek, ami ősapáink öröksége volt. Tudták rólunk. A nevünkről, hiába volt az már magyarorsítva, fejformánkról, a szájunk ívéről, a fülünkről. Ha éppen úgy néztünk ki, mint egy germán isten, akkor megelégedtek az urak azzal, hogy a szomszéd ránk mondta. Először jogszabályokkal zártak el minket a társadalomtól. Aztán munkaszolgálatra vittek. Embertelen körülmények között, állatokként tartva szolgáltuk egy fasiszta csatlós érdekeit.
Ez sem volt elég. Sárga csillagot tűzettek ki velünk és elindítottak minket egy másik világba, ahol szükség volt a munkánkra. Először a vidéki zsidókat vitték. Ők voltak a leggyengébbek. Hittek és bíztak az emberben, akit az Isten saját mására teremtett. Egyenes derékkal álltak a halálgyárakban is. Kiürültek a faluszéli házak, a szatócsboltok. Sok falusi orvos, kisvárosi ügyvéd hagyott hátra szomorú magyar klientúrát.
Budapestről nem lehetett elindítani a halálvonatokat. Persze aratott a halál itt is. Marcona, árpádsávos karszalagot viselő pribékek járták az utcákat pusztították azokat, akiket zsidógyanúsnak találtak. Vörös lett a jeges Duna.
Aztán jött egy ázsiai nép, amely kiszabadított minket a halál torkából. Embertelen pusztító eszme vezérelte őket is, mégis számunkra szent volt a jövetelük, mert az életet hozták amikor eltaposták a világtörténelem legsötétetebb birodalmát.
Kevesen jöttünk haza a halálgyárakból. Mégis örültünk, hogy itthon lehettünk és újra anyanyelvünkön szólalhatunk meg. Sokunkban ott volt a bosszúvágy. Ki nem gondolna bosszúra, ha a lehető legkegyetlenebb módon pusztítják el családtagjait és barátait. Ők odaálltak a gyilkosok mellé és sokan közülük el is vesztek általuk.
Többségünk ismét dolgozni kezdett és örült, hogy elmúltak a pusztítás, a megalázás évtizedei.
Újból tévedtünk, tévedtünk, amikor azt gondoltuk, hogy vége. Azt mondták, hogy demokrácia jön, de ehelyett újból a pusztító eszmék szabadultak ránk. Ismét elénk álltak és közölték velünk, az ükunokákkal, hogy zsidók vagyunk, akiket a nemzetrontás felelőssége terhel. Mi adtuk el az országot és mi élősködünk is rajta. Olyan emberekkel kerültünk egy közösségbe, akiket korábban nem is ismertünk. Lépten nyomon ránk süti a bélyeget valaki és érezzük a lihegést, vágyakozást az elpusztításunkra.
Nem tudjuk, hogy mit tegyünk. Érezzük, hogy ők is kevesen vannak, talán még kevesebben is mint mi. Reméljük, hogy nem ők lesznek a többség, mert akkor nekünk menni kell. Nem tudjuk, hogy hova, mert magyarok vagyunk. Ezekre a tájakra, városokra mondjuk azt, hogy haza. Ide köt a sorsunk és sorstalanok is csak akkor lennénk, ha végleg kitaszítana magából minket az a nép, amelyre ükapánk azt mondta, hogy tartozz közéjük, mert itt szeretni fognak téged és a gyermekeidet is.
