Nem érdekel, hogy kik állnak szemben velünk. Nem érdekel, hogy szép pofijuk van, vagy csúnya. Tudom, hogy mit akarnak és tudom, hogy én azt nem akarom. Ha kell leülök velük beszélgetni. Nem ellenségesen, nem anyázva. Talán ezzel is egy kicsit demokratizálom őket és ez is valami. De tudom, hogy alapvetően nem fognak megváltozni. Sokkal inkább érdekelnek azok, akik kívül állnak ezen a játékon és nagyon sokan vannak. Azok, akik látnak elegáns egyenruhákat, fegyelmezett társaságot, markáns jelképeket és mindezt szimpatikusnak találják. Arra kell felhívnom a figyelmet, hogy ezek mögött, a jelképek és jelmondatok mögött ott van a pusztulás szaga, a történelmi szemét rodhadt illata. Egy lerombolt ország, egymillió elpusztított magyar ember. Akiket az uszítás, a revízió, a gyűlölet hajtott a halálba. A dón-kanyartól a halágyárakig.

Nem érdekel, hogy ki tomicica. Ahogy azt sem akarom közzé tenni, hogy hol lakik és mi a telefonszáma. Aki nagyon akarja úgyis megtalálja, elég csak a domain.hu-n lekérni a bombagyar.hu-val kapcsolatos információkat. Az sem érdekel, hogy ki tartja fönn a szélsőségesek portáljait. Akkor sem foglalkozom ezzel, ha olyan cégekről van szó, amelyekről azt suttogják az informatikai szakmában, hogy titkosszolgálati fedőcégek. Bárki, aki ismeri guglit kb 5 perc alatt gyűjthet össze ilyen információkat, csak össze kell rakni a mozaikokat.

Azt sem érdekel, hogy túlerőben vannak. Mert valóban sokan vannak. Mindig is sokan voltak, de elegen mégis mindig mi voltunk, azok akik őrködünk a strázsán. Még akkor is tesszük ezt, ha sokan ostobának gondolnak ezért. Pólót húzúnk ott, ahol velünk egykorú "elvtársaink" elegáns öltönyökben, jól fizetett mozgalmi jellegű állásokban székelve teszik azt, amit mi puszta lelkesedésből. Látjuk a szánakozó tekintetüket, fogadjuk a nemkicsit szánakozó vállveregetést. Néha bosszant minket, ha saját oldalunkról támadnak minket és komcsiknak kádáristáknak titulálnak. Teszik ezt velünk 20-30-asokkal olyanok, akik abban a rendszerben alapozták meg önnön egzisztenciájukat.

Tesszük a dolgunkat, azért mert hiszünk benne. Családtagok óvnak minket, féltik magukat, gyermeküket a hülyéktől, akik fogvicsorgatva arról beszélnek, hogy milyen jó lenne fegyverrel a kézben garázdálkodni és osztani a vélt igazságot. Talán mi is félünk kicsit, amikor kopasz, tetovált nagymagyar arcok átüvöltenek nekünk sokmilliós terepjáróból a lámpánál. Magyarok voltunk, mostanra pusztítani való zsidók lettünk, eltaposnivaló komcsigecik. De akkor is állunk a helyünkön és tesszük a dolgunkat, mert ki teszi meg, ha mi nem? Állunk és halkan mormoljuk magunk elé egy idegen köztársaságért küzdők jelszavát: No Pasarán!