Stabil egzisztencia, kedves család, amelyet most szét akar dúlni néhány tucat zsidó és antifasiszta.
Pedig ez az ember csak a halált várja, amely pontot tesz dolgos élete végére. Ezt a harmonikus képet zúzná szét a nemzetközi összeesküvés.
Mit is mondanak? Azt, hogy Zentai úr annak idején felismerte a villamoson egy zsidó szomszédját. Nem ment el mellette, pedig megtehette volna. Nem is segítette, pedig arra is szüksége lett volna. Nem, Zentai úr felismerte az egykori játszótársat és katonatársaival együtt lecibálta a villamosról.
Persze Zentai úr nem volt ott, ezzel mentette magát először. Aztán kiderült, hogy amikor az ausztrál állampolgárságot kérte, ő maga vallotta be, hogy a kérdéses időpontban Budapesten tartózkodott.
Természetesen ez sem elegendő bizonyíték. Nem bűn az, ha leráncigálunk a villamosról egy zsidót, pedig azt senki sem várja el tőlünk. Pusztán kedvtelésből és gyűlöletből tesszük ezt, mert úgy érezzük jónak.
Ha csak ennyi lenne Zentai bűne, talán még fel is mentené az objektivitásáról híres magyar bíróság. Sajnos azonban vannak még korábbi szálak is, amelyek kissé zavarba hozzák a Zentai úrért lelkesedőket. Ilyen például az, hogy korábban, még csak nem is a kommunista érában zajlott egy per, ahol Zentai kivételével felelősségre vontak minden érintettet a fiatal zsidó meggyilkolása miatt. Egy katonatárs ott azt mondta, hogy Zentai és felettesse voltak azok, akik rendszeresen verték a fogjokat és azt is látta, hogy a kérdéses időpontban egy fiatal fiút vittek irodájukba, ahol a kiszűrődő hangok arra engedtek következtetni, hogy agyonverték áldozatukat.
Talán sokak számára ma Magyarországon még ez sem bűn, hiszen nincs bizonyítva, hogy az ütlegelt áldozat elhunyt. Lehet, hogy csupán egy másik zsidó került zentai karmai közé, aki talán még hálás is volt azért, amit kapott.
Az öreg talán tényleg nem is volt ott. Lehet, hogy semmi köze ehhez az egészhez. Ha annyira ártatlan lenne, akkor talán a sarkára állna és eljönne ide és bátran nézne vádlói szemébe. Sajnos éppen a bűnösség egyértelmű ténye riasztja őt el a visszatéréstől. Ül egy kényelmes fotelben Zentai és abban reménykedik, hogy megússza. Egy egyszerű kimúlással szerettei között. És úgy is lesz. Jobb módban fog elpusztulni, mint a legtöbb Magyarországi holokauszt túlélő. Szemét gyermekei zárhatják örök nyugalomra, idilli békés vége egy hosszú útnak.
Balázs Péternek ez a hosszú út nem adatott meg. Úgy gondolta, hogy a papírok, amelyeket megvásárolt biztonságot adnak neki addig, amíg elmúlik a vész. Néha látta, hogy csendőrök, sőt nemritkán nyilasok is felismerik a hamis igazolványt, mégis továbbengedték, mert legyen bármily tomboló a vész és a pusztítás, egy csepnyi emberség, egy cseppnyi humanizmus mindig előbújik az embertelenség árnyékából.
Aztán egyszer harsány kurjantás harsant a villamoson, egy gyerekkori barát, a Karcsi köszönt rá. Először meg is örült a találkozásnak, de hamar egyértelművé vált, hogy nem egy baráti kézfogásról lesz szó. Utastársai szánakozó és lenéző pillantásai követték az útját, amikor a katonák lelökték a peronra és magukkal vitték. Amikor az irodába belépett, még reménykedett. Tudta, hogy a hamis papírok miatt börtönbe fogják zárni, ahol nehéz dolga lesz.
Aztán nem került zárkába. Egy idő után nem érezte már a rugásokat. Eszméletvesztés előtti utolsó pillanatokban talán még arra gondolt, hogy milyen lehet rühes kutyaként, agyonverve elpusztulni, aztán elszálltak fejéből az utolsó gondolatok is. Szemét nem zárta le senki, mereven szemlélte a csillagokat, majd a Duna hullámait, ahova tetemét belevetették gyilkosai. Csak egy zsidó suhanc volt. Hogy is lehet őt összevetni egy köztiszteletben álló nagypapával?
