Nem a farkastörvények világában élünk. Legalábbis szeretnénk azt hinni. Szeretnénk azt hinni, hogy gépesített szélsőségesek senkit sem félemlíthetnek meg.
Persze a helyzet nem ilyen egyszerű. Ma Magyarországon egy újságíró, ha leír valamit, kétszer is meg kell gondolja, hogy elküldi-e az anyagot a nyomdába. Mert jönnek valakik és megmutatják neki, hogy ő gyenge ember, aki egyedül van. Mások közzétehetik, hogy hol lakik, hova jár a gyereke iskolába, édesanyja melyik piacon vásárol. Megint mások ennek alapján megkereshetik az újságírót, vagy gyerekét, vagy anyját és akármit meg is tehetnek, mert hülye ember éppen elég van határon innen és túl egyaránt.
Ennek megfelelően egy közösséget alkotunk mindannyian, akiket a másik oldal ilyen vagy olyan módon ellenségnek tekint. Ez a cseppet sem önkéntes sorsközösség motiváljon minket egymás kölcsönös tiszteletére. Ha valamelyikünk olyat tesz, amivel nem értünk egyet, akkor nemtetszésünknek ne úgy adjunk hangot, hogy azon a másik oldal sajtója hosszan és élvezetesen tudjon csámcsogni. Próbáljuk az ilyet fű alatt leintézni, a felszínen pedig szolidaritást mutatva. Mert azt kell látni és érezni, hogy a szélsőséget elutasítok igenis a többséget alkotják és vannak minimumok, amelyet mindannyian elfogadnak. Ez a Szolidaritási Minimum.
A Hollán Ernő utcai szervezők nem elegánsan faroltak ki a tegnapi Népszava akcióból. A legellenszenvesebb Kornis volt, akinek erről is csak egy jó kis komcsizás jutott eszébe. Persze tudjuk, hogy vannak liberális emberek az országban, akik rühellik a létező szocializmust és annak mindenféle reinkarnációját, azonban ezeknek az embereknek látni kell, hogy ezen örökség nélkül ma Magyarországon a jobboldal lenne mindenhol hatalomban és azt csinálnának, amit akarnak. Ráadásul, ha azok, akik így vagy úgy Kádár örökösei lábhoz tett "fegyverrel" állnának, akkor a liberális értelmiség igen rossz helyzetben lenne, mivel a szélsőjobb támadásainak nagyobbik része éppen az ő irányukba történik.
